Mulatós zenekarok Tiszaföldváron

Különleges színfoltját jelentették a települések zenei életének a mulatós, vendéglátós zenekarok, amelyek néhány évtizede még ugyanolyan elmaradhatatlan elemei voltak egy étterem, kocsma mindennapjainak, mint manapság a gépi háttérzene. Az ismertebb bandák szinte minden hétvégén lakodalmakban zenéltek, de a zenészek községi bálokon, népünnepélyeken is gyakran húzták a talpalávalót. A vendéglátós zenekarok történetének feltérképezése ugyanakkor nem egyszerű feladat. Egyrészt, mivel fellépéseiket nem tekintették művészi előadásnak, így elvétve találunk róluk részletes beszámolót, másrészt ezek a formációk meglehetősen rugalmas összetételűek voltak. Ha egyik zenekarból nem ért rá például a kontrás, hát a másik zenekarból ugrott be valaki, vagy ha több helyen kellett egy időben helyt állni, az is megoldható volt. A csapat egyik fele itt, a másik ott zenélt.

A zenekarokat leginkább vezetőikről azonosították. Az 1990-es években Pete Ildikó helyi adatközlőktől igyekezett összegyűjteni, hogy milyen mulatós zenekarok működtek Tiszaföldváron a 20. század kezdetétől. Az idős visszaemlékezők Nagy Sándor zenekarát nevezték meg legkorábbinak de Gonda Mihály és Czető Mihály ószőlői bandái, (I.) és (II.) Gali Pál zenekarai, Duka Ignác „úri” zenekara is az elsők között lehetett. Erős Gábor ószőlői csapatában már fúvósok is zenéltek. Berkes Kálmán zenekara Cibakházán működött, de voltak földvári tagjai is. Említésre került még Lukács Gábor többször átalakult együttese, Lévai József, Doba István ószőlőbeli bandái és Gajdos István zenekara.1Csatos Sándor, a Tiszaföldvári Férfikar legidősebb, már nem aktív tagja említette még rajtuk kívül Bús Gábor2, Halász Mihály és Balogh József (Csuka) zenekarait.3

Egy tiszaföldvári zenészfamília – a Galiak

Az egyik legismertebb vendéglátós zenész család Tiszaföldváron a Galiak voltak. A család első zenész tagja (I.) Gali Pál (1876-1967) prímás volt. Apja, Gali István (1850-1952) még szőtteseket készítő iparosként kereste kenyerét. Pál már fiatalon muzsikusnak készült, de a zenei tanulmányait nem tudta befejezni. Ezután önképző jelleggel fejlesztette tudását, kezdetben egyedül, kiskocsmákban zenélve, később zenekart szervezve maga köré. A harmincas években már két fiával ifj. (II.) Gali Pállal (1903-1992) és Gali Istvánnal (1906-1986) közös bandában muzsikáltak.4 Ebben az időben érte el zenekarának létszáma a csúcsot, a teljes csapat 12 főből állt.

(I.) Gali Pál zenekara 1937-ben. Az ülő sorban balról az első (I.) Gali Pál, a harmadik (II.) Gali Pál, mögötte áll Gali István. Citerán játszik Harangozó Sándor

(I.) Gali Pál egészen az 1950-es évekig aktívan zenélt, 74 éves korában kapta meg az utolsó zenészi működési engedélyét. Pár évvel később egészségügyi problémák miatt át kellett adnia a stafétát fiainak. A Gali zenekar ekkoriban hat tagúra szűkült: (II.) Gali Pál prímás, Gali István brácsás, Csatos János kontrás, Dobos István hegedűs, Erdei Ferenc klarinétos és Kiss János nagybőgős alkották ezt a felállást.

(I.) Gali Pál zenészi működési engedélye 1950-ből

Mindannyiuknak volt más munkája is a zenélés mellett. Gali István otthoni műhelyében, az évek során közel száz hegedűt készített saját kezűleg. A megyebeli zenészek hozzá vitték javíttatni a sérült hangszereiket. E mellett saját földjén gazdálkodott, többek között dinnyét termesztett. Ügyes kezű emberként ismerték, festett és a műszaki dolgok is érdekelték. Az 1930-as években, a rádióújságban megjelent tervek alapján, detektoros rádiót készített, ami különlegességnek számított abban az időben.5 Páléknak szőlője és rövidáru boltja volt6.

A vendéglátózás mellett a Gali bandát a harmincas években gyakran kérték fel az egyletek is zenélésre. 1934-ben az Ószőlői Népkör (szerpentin és konfetti csatával egybekötött!) szüreti felvonulását a Galiak tíztagú zenekara kísérte.7 Játszottak többek között farsangokon, húsvéti „narancsos” bálban, nőegyleti teaestéken, Frontharcos előadásokon. Ifj. (II.) Gali Pál néhány évig zenélt az 1941 végén újjáalakult Szalonzenekarban.8 De zenéltek magánszemélyeknek is, elsősorban persze módosabb gazdáknak. Gyakran húzták a talpalávalót a szőlőbeli présházakban szervezett mulatságokon, vagy névnapokon, disznóvágások után. Volt, hogy romantikus lelkű ifjak kérték fel őket „éjjeli zenére”, szerenádozásra az imádott lány háza előtt.9

A legfontosabb azonban mind közül a lakodalmazás volt. A napot a vőlegényes háznál kezdték a zenészek, ahonnan zeneszó mellett vonultak a menyasszonyhoz, majd a ceremónia után az ünneplő menetet kísérték végig a településen és a lagziban muzsikáltak hajnalig. Barta Vincéné Gali Jusztina, Gali István lánya felidézte, hogy édesapja mindig a hegedűtokjában hozta haza a házigazdáktól kapott süteményeket. Szokás volt, hogy fonott kalácsot is adtak a zenészeknek, azonban ebből otthoniaknak már nem sok maradt. A hazatérő brácsás szomszédai, ismerősei mind törtek belőle, úgyhogy a családnak általában csak a kalács vége jutott.10 A lakodalmakhoz kötődött a „csigavég taposás” hagyománya is. A menyasszonyéknál már egy héttel a lagzi előtt elkezdték készíteni a csigatésztát a levesbe. Amikor a munka vége felé jártak, a leendő ara meghívta a barátnőit és a zenészeket és korabeli „lánybúcsút” tartottak, tánccal, zenével.

Gali István szüleivel, feleségével és gyermekével

A háború után a kocsmai zenélés lehetőségeinek beszűkülésével még inkább a lakodalmas zenélés lett a meghatározó. (II.) Gali Pál még jóval 70 felett is zenélt lagzikban, többek között a kórustag Lukács Lajos 1985-ös menyegzőjén. Játszottak azért más helyeken is. A 40-50-es években a településen tánciskola működött, ahol az órákon és a záróbálon a Gali banda szolgáltatta a zenét. Szombatonként össztánc rendezvényeket tartottak, amin nem csak a tánciskola tanulói, hanem külsősök is részt vehettek.11

(II.) Gali Pál fia, (III.) Gali Pál (1928-2002) továbbvitte a zenésztradíciót. Ő már nem csak hegedűn, hanem trombitán is zenélt, és csapatának műsora is kissé más jellegű volt mint korábban. A kor kívánalmainak megfelelve, a magyar nótákról inkább a modernebb tánczenére helyeződött át a hangsúly.12 (III.) Gali Pál lánya, Blahóné Gali Erzsébet így emlékszik vissza családjára:

A zene szeretete a Gali családban apáról fiúra szállt. Nagyapámtól tanult apukám játszani hegedűn, trombitán. A katonaság után Keszthelyre hívták vissza a katonazenekarba, de nem akarta szüleit egyedül hagyni, így visszajött Tiszaföldvárra és elment a gyárba13 dolgozni. A nagyszüleimnek volt szőlője és egyre több segítséget igényeltek. Először nagyapám zenekarában zenélt, később saját zenekara lett. Minden hétvégén lakodalmakban játszott, a környéken mindenki ismerte. Nem tudtak olyan nótát mondani, amit nem tudott volna eljátszani. Még énekeltek is mindketten. A tréfa és vidámság sem állt messze tőlük. Volt hogy vonó helyett fűrésszel imitálta a hegedülést édesapám, nagyapám pedig előfordult, hogy női hangon énekelt. Édesapám bálokban zenélt, énekelt a férfi kórusban, játszott fúvószenekarban, kísért néptáncosokat, köztük édesanyánkat is. A szabadidejét a szőlőbeli munka és a zene töltötte ki. Rengeteget dolgozott, a gyári munkája mellett. Csendes, türelmes, szorgos ember volt. Rengeteget gyakorolt a hangszereken, ha volt egy kis ideje az elfoglaltságai mellett. Otthon tanított többeket hegedülni is, vizsgára készített fiatalokat. Előttem van, ahogy ül a kisszéken és Sidollal takarítja trombitáját…”14

(III.) Gali Pál „fűrészeli” a húrokat
Három generáció együtt. Az asztalnál ül (II.) Gali Pál és a felesége, valamint Gali István. A háttérben (III.) Gali Pál és fia

(III.) Gali Pál 2002-ben hunyt el. A tiszaföldvári újságban a Férfikar nevében Rákosi György kórustag búcsúztatta:

Kezében a hegedű nem sír, nem kacag már, s kedves hangján a dal sem száll tova többé. Hiányozni fog! Feleségének gyermekeinek, kis unokáinak a rájuk sugárzó szelíd mosolya, szeretete. Volt Tisza Cipőgyári munkatársainak, zenész- és dalostársainak a jóízű beszélgetések, melyekben soha senkit nem szólt, meg nem bántott. Szülőhelyének a rengeteg társadalmi munka, melyért nem régen vehette át a Tiszaföldvár Városért kitüntetést. Hiányozni fog, mert kevesebben lettünk egy dolgos, becsületes magyar emberrel. Emlékezni fogunk Rá, mert ahogy a zene és a dal mindenkié, úgy a zenész Gali Pál is kicsit mindenkié volt.”

A mulatós zenészek mindennapjai

A Gali zenekar állandó tagja volt Csatos János (1907-1972), Csatos Sándor, korábbi kórustag édesapja. Fúvószenekarban kezdett muzsikálni, később (I.) Gali Pál bandájához csatlakozott, kontra hegedűsként és trombitásként, de játszott Doba István zenekarában is.15

A mulatós zenészek a két világháború között kétlaki életet éltek. Csatos János is tavasszal-nyáron a mezőkön, a uradalmi földeken dolgozott napszámosként, ősszel, télen pedig zenéléssel kereste kenyerét. Gyakorlatilag minden este játszottak Tiszaföldvár valamelyik kocsmájában. Ilyenkor nappal aludtak, este-éjszaka zenéltek. Az ószőlői italozók között gyakran muzsikáltak az „Ádám” vendéglőben és a Petőfi út sarkán állt „Hegedűs” kocsmában vagy a „Horváth” kisvendéglőben. Utóbbiban meg is szállhattak a nyugalomra, vagy…, nos éppen társasági izgalmakra vágyó vendégek.

A kocsmák legtöbbször éjfélig tarthattak nyitva, a szállást is adó vendéglátóhelyeknél nem volt ilyen korlátozás. (Ezt persze a konkurencia ki is használta, bizony megtörtént, hogy ha a kocsmákban éjfél után pár perccel még égett a villany, akkor rögvest érkezett a bejelentés a csendőrségre.)

De játszottak a Virág úti „Brezányi” kocsmában, az Ipartestület termében, a „Nyitrai” kocsmában, (a Kossuth úton, a rendőrséggel szemközt), vagy a csurgó parti „Ivóts” vendéglőben. Tiszaföldváron a II. világháború előttről közel harminc kocsma és vendéglátóhely neve ismert, amelyek nagy többsége a háború idején szűnt meg, ha pedig át is vészelték az időszakot, rövid időn belül bezártak vagy államosították őket.

A vendéglátós zenészek élete – talán mondanom sem kell – meglehetősen bohémnak számított akkoriban is. Bár a zenélést elsősorban pénzkeresetként fogták fel, gyakran megtörtént, hogy az italozó legények meghívták egy-egy körre a muzsikusokat. Hogy mégis el tudják látni a feladatukat, egy idő után megszokottá vált, hogy már csak teával koccintottak a hallgatósággal. Azért így is akadtak zenészek, akik „ritkán érkeztek haza józanul” – fogalmazott somolyogva adatközlőm. A megjelenésükre azonban mindig kiemelt figyelmet fordítottak, a kocsmákban is csak vasalt nadrágban, nyakkendőben, kemény gallérral jelentek meg. Csatos bácsi felidézte, hogy „édesapám cipőjének mindig ragyognia kellett, akárhogy jött haza, a cipője sosem volt sáros, pedig akkor még sok helyen járdák sem voltak Földváron.” 16

A névnapokon a zenészek házról-házra jártak. Ha tudták, hogy az ünnepelt szeret mulatni, elmentek megköszönteni, a módosabb gazdák gyakran megvendégelték őket, fizettek is nekik. „Akik nem fogadták őket, azokat kibeszélték”. Ebben az időben a lakodalmakat is leginkább ősszel, vagy tavasz elején tartották, még a mezőgazdasági munkák megindulása előtt.

Szintén a Gali bandában játszott Harangozó Sándor (1908-1944) cimbalmos. Ő inkább csak lakodalmakban lépett fel a zenekarral, kocsmákban nem muzsikált. Kovács Ferenctől17 tanult cimbalmozni, aki a Kossuth úton, a Kollégium mellett lakott. Családi anekdotaként maradt fenn, hogy amikor az édesanyja először elvitte az oktatóhoz, és a szobából valamilyen zeneelméleti diskurzus szűrődött ki, hirtelen visszakozni kezdett: „édesanyám menjünk innen, mert itt nem magyarul beszélnek”. Később aztán megbarátkozott a hangszerrel és hosszú ideig játszott a Gali bandában. Előfordult, hogy az ószőlői Népmozgóban némafilmekhez játszottak aláfestő zenét.18 Harangozó Sándort a II. világháború idején tizenegy alkalommal vitték el hadi szolgálatra, utoljára 1944-ben, ahonnan már nem tért vissza a családjához.19

Harangozó Sándor dalosigazolványa – 1933
Harangozó Sándor katonafotója 1930 körül

Klára lányának későbbi férje, Gyebnár Mihály (1937-) a háború után egy ideig (II.) Gali Pál zenekarában hegedült. Csak lakodalmakban zenélt, de amikor 1966-ban megnősült, teljesen felhagyott ezzel is. Az 1970-es évek végétől kezdve aztán tagja volt pár évig a helyi fúvószenekarnak. Sajnos munkahelyén, a martfűi Tisza Cipőgyárban egy idő után rossz szemmel nézték a sok időt igénylő elfoglaltságot, ezért abba kellett hagynia az aktív zenélést.

A vendéglátós muzsikálás körülményei a szocializmus időszakában jelentősen átalakultak. A magánkocsmák bezártak, a zenészeknek működési engedélyt kellett szerezniük. A bandák törzshelyei megszilárdultak. A Hangulat vendéglőnek (ÁFÉSZ nagyvendéglő, a Kossuth út 83. szám alatt működött, ma gyártóüzem van a helyén) ekkoriban már állandó zenekara volt. Utóbbi volt a Balogh „Csuka” József vezette zenekar. A táncra, kikapcsolódásra vágyó fiatalok hétvégéken legtöbbször ide, vagy a Ipartestület épületéből kialakított régi művelődési házba, később a „fehér házba”20, esetleg a sportpresszóba (ma Albán pékség) vagy az ószőlői művelődési házba21 jártak szórakozni. Ezeken a helyeken egy idő után már nem a mulatós zenészek, hanem a beat- és tánczenekarok vonzották be a legtöbb érdeklődőt.

A rendszerváltás után számos új szórakozóhely létesült és működött hosszabb-rövidebb ideig Tiszaföldváron, de ezekben már csak ritkán, alkalomszerűen léptek fel amatőr pop/rock zenekarok, vagy teljes egészében gépzene szólt.22

1Pete Ildikó: Tiszaföldvár helytörténete a helvét hitvallás elfogadásától az utolsó békeévig. (1590-1938). In.: Tiszazugi Földrajzi Múzeum Adattára 745-1995. Tiszaföldvár, 1995. 117-118. oldal
2A harmincas években többször zenéltek az Iparos Dalkör társas vacsoráin, rendezvényein is.
3Csatos Sándor személyes közlése
4Barta Vincéné Gali Jusztina és Blahóné Gali Erzsébet személyes közlése valamint a Tiszazugi Földrajzi Múzeum Történeti Dokumentumtárának 2010.19.1 sz. dokumentuma alapján
5Barta Vincéné Gali Jusztina személyes közlése
6Iparengedélyét 1936-ban szerezte. Forrás: Tiszaföldvár és Vidéke 1936. november 1., 5. oldal
7Tiszaföldvár és Vidéke 1934. szeptember 2., 6. oldal
8Lásd itt
9Ez nem volt mindig veszélytelen feladat. A Kunszentmártoni Hírek 1929. március 10-i száma emlékezik meg egy rosszul végződött estéről. Nem tisztázott, hogy melyik zenekarról volt szó: „Balogh Tamás tiszaföldvári hentes éjjelizenét adott ideáljának. Az első bandával ment ki egy éjjeli mulatság után, hogy eme régi és kedves formában nyilatkozzon meg ideáljának. A kislány apja módfelett feldühösödött a szerenádért, kiugrott a házból és egy görbebottal oly szerencsétlen ütést mért a cigányra, hogy az a kezefején csonttörést szenvedett És éppen ez a szerencséje, mert hegedülni ugyan sokáig nem fog tudni, de kilátása van neki arra, hogy nagyobb kárpótlást kap.”
10Barta Vincéné Gali Jusztina személyes közlése
11Tiszaföldvári Hírlap 1940. október 6., 3. oldal
12Lásd részletesebben a tánczenéről szóló írásban
13A martfűi Tisza Cipőgyárról van szó
14Blahóné Gali Erzsébet személyes közlése
15Csatos Sándor személyes közlése
16u.a.
17A citeraoktatót idős korában, fellépés közben érte a halál, az elmondások szerint zene közben egyszer csak rábukott a hangszerre és nem mozdult többé.
18Tiszaföldvár és Vidéke 1931. december 6., 4. oldal
19Gyebnár Mihályné Harangozó Klára személyes közlése
20A mai Művelődési Központ, korábban Neugebauer-nagymalom, majd a Lenin TSZ székháza volt.
21Egy időben az Ószőlői Általános Iskola tornaterme, ma kínai bolt.
22Egyet azért kiemelnék, ez a Kurázsi úton található Borostyán diszkó volt, aminek a helyén valaha egy kocsma volt, amit a helyiek csak „Négycsöcsű” néven emlegettek. A beszélő elnevezést egyébként több másik kocsmára is alkalmazták még Tiszaföldváron belül is, az ország több tucatnyi más településéről nem is beszélve. Bizonyára egy rendkívül szórakoztató néprajzi kutatást érdemelne az elnevezés elterjedésének vizsgálata….

Write a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük